kamásli

"Nem porszemek vagyunk, hanem mind csillagok" (WYB)"


Hozzászólás

Igazságérzet

Az embernek van egy képe a világ igazságos működéséről. A hétköznapi kis igazságokra és igazságtalanságokra gondolok. És az emberek többsége azt hiszi, hogy az általa vágyott rend az általános érvényű igazság – értsd, “így kellene működni a világnak”. Számtalan alkalommal érzek neheztelést, haragot, elégedetlenséget, amiatt, hogy a közvetlen világom nem az én igazságérzetem szerint működik.

Ez akkor is így van, ha tudatos vagyok abban, hogy mindenkinek saját igazságrendje van; tudatos vagyok abban is, hogy sokan a saját vélt érdekeiket a saját helyesnek tartott idealizált rendjük elé helyezik, valamint nyilvánvaló számomra, hogy mindenki kettős, hármas stb. mércét használ.

Talán ismered a tanmesét a két kivégzés előtt álló elítéltről. Az egyiket az utolsó pillanatban felmentik, mire a másik őrjöngve követeli az igazságot, miszerint hogy őt is mentsék fel, vagy a másikat is végezzék ki. Érthető a kérdés, miért lenne jobb, ha a másik ember is meghalna, ha mi így is, úgy is meghalunk?

Honnan a gondolat, hogy az egyenlősdi egyenlő az igazságossággal? Persze az egyenlősdit csak a nálunk jobb helyzetben lévőkkel kapcsolatosan várjuk el, a rosszabb helyzetben lévőkkel vagy nem foglalkozunk, vagy megmagyarázzuk, nekik miért ott a helyük, ahol, vagy csak azt gondoljuk, az nem a mi dolgunk, nem tehetünk semmit.

Mióta elkezdtem leírni a gondolataimat, a témák egyenes úton vezetnek engem egyfajta buddhista vagy sztoikus szemlélethez.


Hozzászólás

Lojalitás

Kik a lojális emberek? Ők miért azok? Milyen szintjei vannak a lojalitásnak? Mi köze a lojalitásnak a tisztességhez?

Én azt gondolom magamról, hogy a végsőkig lojális vagyok. Vajon ez összefüggésben van a szabálykövetéssel? A szabálykövető emberek között többen vannak, akik lojálisak? Én miért vagyok szabálykövető, és miért vagyok lojális? Miért tartom magam ezekhez az értékekhez, ha tudom, hogy a másfajta viselkedés másoknak számtalanszor előnyt jelent.

Maradok most a lojalitásnál. Aki pletykás, az nem lojális. A pletykásságot inkább arra értem most, aki sokat beszél. Magáról, másokról, folyton a saját hangját kell hallania. (Igen, pletykás, ez mégis a hagyományos értelmezés nem kell szépíteni.) Újra és újra ugyanazt a dolgot elmondva. Miért fontos számukra az, hogy állandóan beszéljenek.  Honnan van az a meggyőződésük, hogy meg kell mondaniuk folyton mindenkinek a tutit. Miért reagálnak bizonyos emberek a beszélgetésben azonnal úgy, hogy saját hasonló helyzetüket felhozzák? Illetve sok embernek miért nehéz egy helyzetről, egy adott témáról annak hatáskörén belül beszélni?Olyan sok mindenbe belefáradtam. Ez is az egyik.

Az egyik barátnőm a hét egy adott napján rendszeresen beszélgetős, találkozós kocsmázást szervezett, csak lányoknak, nőknek. Ő volt a program szervezője, a lelke évekig. Egy időben én is gyakran elmentem. De aztán megváltozott az élethelyzetem, és lassan elmaradoztam. Még a programban aktívan részt vevő koromban „ütött meg” az a mondat, hogy „nem baj, ha ma nincs itt XY, így ma őt jól kibeszélhetjük”.  És tényleg ez volt a szint. Mielőtt ennek mélységeit és következményeit megértenénk, gondoljunk a Lan Klán szabályára: távollévőkről nem beszélünk.

A közelmúltban is belefutottam abba, hogy akiről azt gondoltam, hogy lojális velem, az nem így tett. És ismét végiggondoltam, hogy hiszen nekem is mindenkiről beszélt. Ő az a típus, akinek folyton hallania kell a saját hangját. Hogy gondolhattam, hogy más szituban más személyekkel másképp viselkedik. És itt ért véget az, hogy megosztottam vele a gondolataimat, a terveimet, és minden mást, ami velem történik. viszont azóta hallgatnom is nehezebb.

Újra és újra szembe jönnek velem a leckék, és oly kevés a számomra igaz ember.

Azt gondolom, hogy az emberek értékrendjében nem szereplő értékeket nem is ismerik. Vagy csak elvárnák ugyan a másik embertől, de nem gondolnak bele, hogy ők adott szituban éppen másképp viselkednek? Ez is milyen fura. Mi az, hogy „az emberek értékrendjében nem szereplő értékek”? Ki dönti el mi az érték? Talán én? A számomra értéket jelentő viselkedésformát hogyan várhatnám el másoktól? Számukra más az érték. Lehet, hogy azt tekintik értéknek, hogy mindenkinek megmondják a tutit, vagyis segítenek. Megosztják az okosságukat másokkal. Ó, ez tiszta szarkazmus részemről. Imádom. És máris belefutottam abba, hogy minősítem ezt a viselkedést.

Tisztességes dolog-e, hogy mivel nem engedett el a holnapi napra HO-ba a főnököm, ezért minden motivációmat elvesztve, ma nem a munkámmal foglalkozom? Miért is kapom a fizetésemet? A feladataim elvégzéséért, vagy a napi X óra munkahelyemen való jelenlétért? A jelenlétért. És ez rabszolgaságot jelent. A mozgásszabadság korlátozását. A szabadságom korlátozását. És persze semmiben, ebben sincs igazság. Minden munkavállaló azt harcol ki magának, amire képes. Nem lenne ez az eset olyan fájó, ha nem tudnám, hogy a kollégáim hányszor és hogyan dolgoznak otthonról. És amiatt, hogy úgy érzem velem szemben ez nem igazságos eljárás, rosszabb számomra a helyzet.

Hol a lojalitásom határa? Megteszem-e saját értékrendemet felrúgva, hogy amilyen az „adjonisten”, olyan a „fogadjisten”. Illetve megtehetem-e magammal, hogy a fentieket nem veszem figyelembe, és a környezetemben történtekre egyáltalán nem adok semmilyen válaszreakciót?


Hozzászólás

Észosztás

“nem vagyok abban a helyzetben, hogy bárkinek átadjak bármit is, csak próbálom a legjobban csinálni azokat a dolgokat, amiket szeretek” WYB

Az előző bejegyzésben írtam, hogy csodálom Yibo bölcsességét. A fenti mondatot is. Nekem évtizedek kellettek ahhoz, hogy erre rájöjjek. Az “észosztás”, a majd én megmondom neked mi lesz a jó, népszerű “sport”. Igen, régebben én is ezt tettem, bár nem ez a legjellemzőbb személyiségjegyem, és nem gondoltam arra, hogy ezzel van probléma. Három dolog világította meg számomra a helyzetet.

  • Az egyik barátnőm, aki pénz struktúrás a kínai asztrológiai képlete szerint, tudjátok, ők azok, aki, azt hiszik a nap sem kelne fel, ha nem mondanák neki (segített ez a tudás a ő megértésében) tipikusan az az ember, aki mindenkinek megmondja, mit kell tennie, aki azt hiszi, mindent majd ő kézbevesz és megold. Régi, régi barátnőm, szeretem őt, de egy idő után nagyon nehéz volt kommunikálnom vele. Nem hallgat végig, nem kíváncsi igazán a mondanivalómra, csak a saját fejében lévő dolgokat akarja kinyilatkoztatni. Nyilvánvaló számára, hogy ő tudja a tutit. Bármilyen felmerült témában azonnal a saját tapasztalataival rukkol elő, még mielőtt végig hallgatna. Lehetősége sincs a másik félnek elmondani, amit szeretne. És amikor erre rájössz, az a kommunikáció végét jelenti. Hiszen minek is mondanál bármit, mikor nyilvánvaló, hogy nem kíváncsi rá. Miután tudatos lettem ezt illetően, próbáltam vele beszélni, de nem is értette, hogy mit akarok mondani. Hiszen az a normális viselkedés, hogy megmondja, hiszen ő tudja, és ezzel véleménye szerint segít, és mindenkinek természetesen szüksége van az ő segítségére.
  • Tanultam az asszertív kommunikációról. Elég nyilvánvalónak tűnik, hogy ez az ami működik, és nem a passzív, vagy az agresszív kommunikáció.
  • Szembejött velem a következő : ha egy beszélgetésben, a másik fél beszéde közben már a válaszon gondolkodsz, akkor nem tudsz figyelni arra, amit a másik mond.

Számomra az asszertív kommunikáció tanulandó. Több eleme is.

  1. Fogalmazz meg én-üzeneteket.
  2. Vidd bele a kommunikációba az érzelmeidet, mond el mit érzel a szituval kapcsolatban.

Az asszertív kommunikáció ennél persze sokkal több, kiterjesztheted addig, hogy a szemléleted és a gondolkodásod egyik alapja legyen. Önazonosság. Gondolj arra, amit szeretnél, a gondolataidat fejezd ki szavakkal, és a tetteid álljanak összhangban a gondolataiddal. (Ez már a tökéletesség határát súrolja, ugye?)

Hát, az 1. és 2. pont egy introvertált embernek nehéz. Sőt, még nehezebb. Nem akarok megnyílni idegen embereknek. Egy introvertált nem azt érti az idegen szó alatt, mint egy nyitott személyiségű ember. Az introvertált ember a környezetében lévők sokkal nagyobb százalékát tekinti idegennek. Szóval ez nehéz, de nyilvánvalóan ez az az út, ami segít adott helyzetben. Ugyanakkor tudom, hogy ennek hiánya miatt számtalanszor hátrányba vagy háttérbe kerültem. Szóval mindig csak az a langyosnak tűnő középút?

A másik az értő figyelem. Ezt is gyakorolnom kellett. És igen, vagy jegyzetelsz, hogy el ne felejtsd a felmerült gondolataidat, kérdéseidet, vagy legyél elég okos. Az egyik bridzspartnerem szokta mondani, akinek rövid az emlékezete, annak legyen jegyzetfüzete.

Vissza az észosztáshoz. Azt mondja WWX: “Hagyd, hogy mindenki maga ítélje meg a jót és a rosszat, … ahogy én is képes vagyok erre.” Azért ezek a gondolatok rövid úton szemlélővé majd kívülállóvá teszi az embert.


Hozzászólás

Kérdezd meg magadtól, mi tesz boldoggá, és tedd azt. – Hogyan is mondhatnám meg bárkinek, hogy mi a jó neki?

Idézet egy FB posztból:

Kérdező: Milyen életet tekintenél szenvedélyesnek?

Wang Yibo: Szerintem nem mindenki akarja, hogy az élete szenvedélyes legyen, vannak, akik azt akarják, hogy az életük hétköznapi legyen, és jó, ha olyan életet választanak, amely kényelmes számukra. Amíg ezt saját maga választja, addig az a szenvedélyes élet.

Őszintén szólva Yibo annyira következetes volt ezzel az üzenettel. Az én világom szabályaiban (dalszöveg) yibo azt írta, hogy „járj a saját ösvényeden, választhatsz egy zajos partit vagy maradhatsz a takaróidban, lehetsz körsárkány vagy lusta féreg” „élj olyan életet, amit élvezel” És Yibo, tökéletes példája annak, hogy valaki belső motivációval táplálkozik, ahol keményen dolgozik, egyszerűen csak élvezi, amit csinál, figyelmen kívül hagyva a gyakorlati jutalmakat vagy a külső megerősítést. Ezért az életében az idézet: „éld az igazságod, ne élj úgy, hogy mások kedvében járj.” Tudom, hogy Yibo egymillió év múlva soha nem tartja magát filozófusnak. Dokumentumfilmjében azt mondta, hogy “nem vagyok abban a helyzetben, hogy bárkinek átadjak bármit is, csak próbálom a legjobban csinálni azokat a dolgokat, amiket szeretek”, de pontosan ez az üzenete: “kérdezd meg magadtól, mi tesz boldoggá, és tedd azt.”

Nagyon érdekes számomra az a mód, ahogyan Yibo bölcs. Úgy gondolkodik, mint néhány idős ember, aki élete során eljut a bölcsességig. Így született. Bölcs öregembernek.

Gondolom öreg lélek, aki kapott még egy inkarnációs lehetőséget, amikor azt csinálhat, amit akar. Bár a boldogságért és a sikerért meg kellett dolgoznia. Ahogy énekli: “Ebben az életben megtapasztalunk minden jóindulatot, és minden rosszszándékot.”

Nekünk többieknek mennyi időbe telik eljutni oda, ha egyáltalán eljutunk, hogy minden embernek más a jó, mindenki tegye azt, ami neki jó, és megértsük, hogy hogyan is jöhetnénk ahhoz, hogy bárkinek is tanácsot adjunk, vagy főleg, hogy megmondjuk neki mi lesz a jó, mit kellene tennie.

Élj szenvedélyesen, csináld azt, ami boldoggá tesz.

Az én életemben folyamatosan jelen volt és van a halogatás.

Fiatal koromban egy társadalmilag elfogadott szokásrend szerint zajlott az életem. Fontos volt számomra vagy inkább el sem tudtam képzelni, hogy lehetne másképp, mint hogy legyen párkapcsolatom, legyen férjem, legyen gyermekem. És ez az út aztán beletett a taposómalomba, mivel nem voltam olyan gazdag, hogy megengedhettem volna magamnak, hogy mást csináljak, mint a munka, család, kapcsolat néhány baráttal háromszögben mozgás.

Hol van ebben a halogatás? Amikor befejeztem a középiskolát valamilyen mezőgazdasági egyetemre szerettem volna menni, ez a véremben van. Az apu azonban nem írta alá a jelentkezési lapomat, mondván, hogy nem lánynak való. Én pedig beletörődtem (!). Eszembe sem jutott, hogy nem kellene ezt elfogadnom, hogy enélkül is megpróbálhatnám, még ha el is utasítottak volna. Azt mondta, válasszam inkább a kertészetet, de azt nem akartam. Az akartam lenni, ami az ő munkája is volt, agronómus. Hiszen kisgyerek koromban is jártam vele és a nagyapámmal a TSZ-be. És aztán tanár lettem. Ami azért nem volt rossz, otthon voltam, amikor a gyerekeimnek is szünet volt. Szerettem is tanítani, de mindig bennem volt, hogy igazából én nem is ezt akarom csinálni. Ma már tudom, hogy a horoszkópom is támogatta ezt, de egész felnőtt koromat végig kísérte, hogy földet szeretnék művelni. Miután bekerültem a taposómalomba, amit én úgy hívok, hogy az életcsapda, sokáig nem volt rá lehetőségem. Most már van, de a munkám még mindig más, ráadásul nagyon sok időm elveszi. Így még mindig csak halogatom, csak most már a lelkiismeret-furdalás is megjött azáltal, hogy nincs elég időm a kertemre.

Nagy Melinda a kínai asztrológia tanfolyamon is azt mondta, keresd meg, amit szívesen csinálsz, és támogatást fogsz kapni.

Csodálom Wang Yibot. A tetteit, a szavait. Lehetett volna az én fiatalkoromban is valaki, akitől tanulhatok, aki példát mutat, ha már én magamtól nem voltam ilyen bölcs. Persze az is lehet, hogy volt példa, csak én nem vettem észre. Ez is egy nagy kérdés. Mi az, ami hatással van rád, mi az, amit észreveszel, megértesz az életed adott szakaszában és mi az, amit csak később. És persze tengernyi dolog van, amit soha.


Hozzászólás

A bölcsességek nehezen élhetők – 2

A tanmesék annyit érnek, amennyit megvalósítasz.

Haladok az úton, biztosan tudom, de a nehézségek ciklikusan újra visszatérnek. Egy-egy esemény után észreveszem, hogy nem az általam tudatosan jónak tartott módon reagáltam, de akkor már persze késő. Ha fel tudok készülni helyzetekre, akkor már jobban megy, 1-2 perc is elég erre, de ha beüt valami, még mindig elvesztem az önkontrollt. Gyomoridegem lesz, nem tudok megfelelően gondolkodni, és így nem tudok megfelelő válaszokat adni, megfelelő kérdéseket feltenni.

Vannak kommunikációs nehézségeim. Talán önértékelési probléma vagy azon gondolatok miatt van, amit arról gondolok, hogy milyen mértékben fogadják el mások a szavaimat, vagy azok miatt a múltban történt események miatt, amit talán nem megfelelően értelmeztem. Munkahelyi szituációkról beszélek. Valamelyest családi szitukról is, de ezt már azt hiszem, lekezeltem.

Eszembe jut a tanmese arról, hogy a bankjegyet akárhogy taposod, mocskolod, az értéke nem változik. Attól, hogy mások nem megfelelően értenek meg, attól te nem vagy kevesebb, illetve a gondolataid nem kevésbé jók. Tudva tudom ennek az igazságértékét. Ne felejtsük el, hogy a megfelelő kommunikáció segíthetne ebben.

“Másban moshatod meg arcodat” Mondta József Attila. Valóban, de milyen mértékben lehet megengedned, hogy világodat megzavarják más emberek? Mennyire akarsz beilleszkedni? Mennyire vagy rákényszerítve a beilleszkedésre? A földi lét alapvető szükségleteinek megteremtéséhez mekkora áldozatot kell hoznod? – Egyedül maradnék a növényeimmel. Különösen ma. Tegnap este úgy aludtam el, hogy ma szombat lesz, és alhatok ameddig jólesik, de 5:20-kor csörgött az ébresztő, és szembesültem azzal, hogy péntek van. Ez egy nehéz nap. Ma tényleg úgy érzem, hogy “húzom az igát”. Vagyis ezt írom ahelyett a munka helyett, amiért a fizetésemet kapom. De a testem alvásért kiállt.

Gyorsan visszatértem, mert nem írtam semmit a sorozatomból. Helyette WYB: “A céljaidnak elégnek kell lennie ahhoz, hogy legyőzd a hezitálásod.” Csak mert kedvelem a gondolatait. :-)


Hozzászólás

“A haláltól azért félek, mert elveszítem minden emlékemet.” – WYB

TRANSLATE

Ázsiában régóta tudják, hogy az emberek nem meghalnak, hanem elmennek. A halál az itt maradottaknak végleges. De földi létünkben hogyan választhatnánk el testünket, szellemünket és lelkünket? A három egysége vagyunk. Ahogy Jézus mondta “vagyok, aki vagyok”. Ebben az életben, ebben az inkarnációban én vagyok; vagyis itt, most földi létezésem van; vagyok, aki vagyok.

Haza a lélek megy.

Az emlékek elvesztése számomra akkor tudatosult, amikor meghalt a nagybátyám. Fájdalmas volt. Előtte meghalt már az apu, a nagymama, a nagypapa. Én lettem a legidősebb ebben a családban, és fájdalommal töltött el, hogy egyedül vagyok, hogy én vagyok az egyetlen, aki emlékszik még rájuk, és emlékszik a környezetre, a történtekre. Életünk sajátossága. Nem csak a test porlad el, az emlékek, a történések is semmibe “szállnak”.

Családállításokon azonban tapasztaltam, hogy régi, generációs történések, események milyen következményekkel járnak egy mai életre. Hogyan hordozzuk teherként a régmúlt eseményeit. Hogyan visszük tovább elődeink problémáit, és ezek hogyan korlátozzák jelen életünkben a lehetőségeinket. Vajon ezek az emlékek a lélek, vagy a test által öröklődnek? Azt gondolnám, ez a test tudása. Ugyanakkor a családállításon a lélek kommunikál. Ez azt támasztja alá, hogy a lélek hordozza a tudást. Vagy a lélek megkapja a test létrejöttével. Nem tudom miért, azt gondolom, ezt nem a lélek hozza tovább, hanem a sejtjeink. Ugyanakkor hiszem, hogy a léleknek evolúciós folyamata van az egyes újjászületésekkel. Vagyis a tapasztalások által fejlődik.

Tapasztaltam azt is, hogy a múlt egyes történéseinek családállításon történő feloldása, illetve a felismerés, a rálátás segíthet. A spiritualitáshoz kötődő technikák a felszín alatt terjednek, de segíthetnek.

Családunk múltjának történései hatást gyakorolnak a jelenünkre, de a Yibo általi értelmezés is igaz. A következő inkarnációban a személyiségünk nem fog emlékezni előző életei eseményeire. Valószínűleg közel végtelen tudat kellene minden előző életünk emlékeinek feldolgozására. Nem egy élet feladata, de ott van a forrásban.


Hozzászólás

Csend – végül egyedül maradok a növényeimmel?

“A csend a legjobb válasz annak, aki nem értékeli a szavaidat.”  (https://mystique.cafeblog.hu/2018/02/23/a-buddhizmus-12-legfontosabb-tanitasa-az-emberi-kapcsolatokrol/)

Valahogy egyre gyakoribbak és egyre mélyebbek a hallgatásaim. A szüleimmel kezdődött, illetve ez az első tudatos emlékem. Ez a részleges hallgatásom, amikor beszélek, csak nem mondok semmit. Annyi vádat kaptam a tetteimre vonatkozóan, annyiszor kaptam meg, hogy rosszul csinálom a dolgokat; másképp kellett volna viselkednem; kérjek bocsánatot(?!); hagyjam ezt abba; minden az én hibám volt, és mindenki mást az adott szituban meg lehetett (és meg is kellett volna) érteni. Itt fontos pontosítani. Én éltem meg így a dolgokat, és lehet, hogy a környezetem szándéka egészen más volt. Ebből alakult ki a részleges hallgatásom.

Van olyan csend, amikor hagyom a másik felet beszélni, mert ő fontos nekem, de a lehető legkevesebbre csökkentem a reakcióimat. Mert nem kíváncsi rá, mert helyből elutasítja, mert nem akarja meghallani, mert mindig félreérti, …

A teljes csend az, amikor egyáltalán nem beszélsz. Persze a köszönés alapvető, és a kérdésekre egyszerű, rövid válaszokat adsz. Az előzőből ez könnyen kialakulhat. Ez már mély fájdalommal is jár.

A kínai asztrológia azt mondja, két típusú ember hajlamos a hallgatásra. Az egyik, akinek Jin víz az öneleme, a másik, akinek forrás elemes a struktúrája. Ez utóbbi vagyok én is. (És az év oszlopomban jin víz van, ami a külvilághoz való viszony)

Nemrég kérdezték tőlem: Milyen egyedül lenni, hogy lehet egyedül lenni? Jó. Könnyű. Tiszta. Egyértelmű viszonyok. Szabad gondolatok. Szabad viselkedés. Csak magadnak kell megfelelni. (Ezt nem úgy értem, hogy magadnak megfelelni könnyű, hanem, hogy egyenes dolog.) Antiszociális vagyok? Az lettem? Lehet. Szeretek néhány emberrel beszélgetni, talán szeretnék többször is, de soha nem beszélgetek olyan személlyel, akivel nem akarok, soha. Ennek már jónéhány éve. (Felnőtt gyermekeim vannak, így a gyerekneveléshez kapcsolódó kötelező kommunikáció már kiesett az életemből.) Nem tudom dátumhoz kötni, fokozatosan alakult ki. (Kivétel a szükséges részleges csendek.) Néhány részleges csend úgy áll össze, hogy nagyon szeretném az illetővel megosztani a gondolataimat, de különböző okoknál fogva korlátozom ebben magam. Azt gondolod, ez a könnyebb út? Igaz. Ez a könnyebb út, de a másikon nem vagyok képes járni.

Pár évvel ezelőtt azon kaptam magam, hogy vannak ismerőseim, akiket csak én keresek rendszeresen. Ilyenkor mindig látszólag nagyon örültek, hosszan beszélgettünk, belefért egy sörözés is. Elhatároztam, hogy nem teszem többet. Ha keresnek, nagyon örülök, és tartom tovább a kapcsolatot, ha nem, akkor elengedem. Így lecsökkent a kapcsolataim száma. Természetesen megnéztem néhány régi barátom képletét (kínai asztrológia), magyarázatot találtam a viselkedésükre. Értem, hogy egy adott személy élete arról szól, hogy csak beszél, beszél, nem vár választ, és reakciót. És értem, hogy van akinek az van megírva erre az életére, hogy folyton “osztja az észt”. És látom, hogy némelyek ezt igen alacsony szinten teszik, figyelembe sem véve a beszélgető partnert, annak szavait. És tudom, hogy lehetne másképp. És értem, hogy én az a típus vagyok, aki sokat, és szívesen hallgat, de már ez nem okoz semmi örömet számomra, és nem akarom tolerálni. Több a részemről beletett munka, mint a visszakapott öröm. Mindenhol van ár/érték arány (price value ratio). Mérlegelheted, hogy meddig éri meg számodra. Így elengedtem ezeket a kapcsolatokat. Milyen egyedül lenni? Számomra felszabadító, bár a kisagyamnál van egy gondolat arról, hogy lehet örömet okozna, ha másképp lenne.

És persze vannak hiányosságaim kommunikációs területen. Néhányat tudatosan ismerek, másokat csak a következmények után érzek.

Lehet ezért is írom ki magamból a gondolataimat.