kamásli

"Nem porszemek vagyunk, hanem mind csillagok" (WYB)"

emlékeim kategória bejegyzései


by Hozzászólás

“A haláltól azért félek, mert elveszítem minden emlékemet.” – WYB

TRANSLATE

Ázsiában régóta tudják, hogy az emberek nem meghalnak, hanem elmennek. A halál az itt maradottaknak végleges. De földi létünkben hogyan választhatnánk el testünket, szellemünket és lelkünket? A három egysége vagyunk. Ahogy Jézus mondta “vagyok, aki vagyok”. Ebben az életben, ebben az inkarnációban én vagyok; vagyis itt, most földi létezésem van; vagyok, aki vagyok.

Haza a lélek megy.

Az emlékek elvesztése számomra akkor tudatosult, amikor meghalt a nagybátyám. Fájdalmas volt. Előtte meghalt már az apu, a nagymama, a nagypapa. Én lettem a legidősebb ebben a családban, és fájdalommal töltött el, hogy egyedül vagyok, hogy én vagyok az egyetlen, aki emlékszik még rájuk, és emlékszik a környezetre, a történtekre. Életünk sajátossága. Nem csak a test porlad el, az emlékek, a történések is semmibe “szállnak”.

Családállításokon azonban tapasztaltam, hogy régi, generációs történések, események milyen következményekkel járnak egy mai életre. Hogyan hordozzuk teherként a régmúlt eseményeit. Hogyan visszük tovább elődeink problémáit, és ezek hogyan korlátozzák jelen életünkben a lehetőségeinket. Vajon ezek az emlékek a lélek, vagy a test által öröklődnek? Azt gondolnám, ez a test tudása. Ugyanakkor a családállításon a lélek kommunikál. Ez azt támasztja alá, hogy a lélek hordozza a tudást. Vagy a lélek megkapja a test létrejöttével. Nem tudom miért, azt gondolom, ezt nem a lélek hozza tovább, hanem a sejtjeink. Ugyanakkor hiszem, hogy a léleknek evolúciós folyamata van az egyes újjászületésekkel. Vagyis a tapasztalások által fejlődik.

Tapasztaltam azt is, hogy a múlt egyes történéseinek családállításon történő feloldása, illetve a felismerés, a rálátás segíthet. A spiritualitáshoz kötődő technikák a felszín alatt terjednek, de segíthetnek.

Családunk múltjának történései hatást gyakorolnak a jelenünkre, de a Yibo általi értelmezés is igaz. A következő inkarnációban a személyiségünk nem fog emlékezni előző életei eseményeire. Valószínűleg közel végtelen tudat kellene minden előző életünk emlékeinek feldolgozására. Nem egy élet feladata, de ott van a forrásban.


by Hozzászólás

Emlékeim – 2

Sok időt töltöttem kisgyerekként az apai nagyszüleimnél. Nagyon élesek az emlékeim. Tele vannak szeretettel. Középiskolás koromban szerdánként hazafelé mindig bementem hozzájuk. A nagymama mindig a kedvencemet főzte. Senki, de senki nem tud olyan paradicsomlevest főzni, amilyet náluk ettem. Senki, de senki nem tud olyan palacsintát sütni, amilyet ő sütött. Sehol, de sehol máshol nem ettem olyan rizseshúst, amilyet ő főzött. Sehol máshol nem ettem olyan fasírozottat, amilyet ő sütött. Néha próbálkozom, de nem vagyok olyan jó szakács amilyen ő volt.

Nagymamám csípőficammal született, és akkor még nem volt semmilyen eljárás, amivel helyre tették volna, így az egyik lába rövidebb volt és sántított. Mesélték, hogy amikor férjhez ment, a nagypapa családja azt mondta neki, hogy semmi mást nem kell csinálnia, csak főzni. Annyira finomakat főzött.

Ő háztartásbeli volt, és minden nap a piacon árulta, amit a kertben megtermeltek. Előző délután és este készítette össze egy kis kocsiba az árukat, melyeket a kertből a nagypapa előrehozott. A kertkapu mellett, a tyúkudvarban volt egy kővályú, amibe csapból folyott a víz. Minden terményt megmosott. A piacra, és persze a konyhába is csak tiszta zöldségek kerültek. Sokszor rácsodálkozom az áruházakban az 1-2 kg-os krumpli csomagra, ami földes. Ezt a krumplit nyilván nem télire akarja bárki is eltenni, és mégis képesek koszosan árulni.

A nagymama az udvaron, a kőlépcsőn ülve kötözte csokorba a zöldségeket. Három sárgarépa, két fehérrépa egy csokor. Végül minden a kocsira került. Krumpli, zeller, karalábé, leves répa csomag, retek, saláta, és minden, aminek szezonja volt. Reggel korán indult, és kipakolta a kőasztalra a terményeket.

A piac nagy kedvencem volt. Máig imádom a piac illatait, nyüzsgését. Gyerekként, nyáron a szünetben gyakran a nagyszüleimnél voltam, és így a piacon töltöttem a délelőttöket. Mikor még kisebb voltam, a nagymama feltett az asztalra, felálltam a zöldségek mellé, és hangosan kínáltam a terményeket a vevőknek. Néha, rövid időre egyedül vigyáztam az asztalra, és árultam, ha éppen jött vevő. Énrám meg persze ilyenkor a szomszéd asztalnál áruló kofák figyeltek. Boldog emlékek ezek.

Nagymamám halála nagy szívfájdalom volt nekem. Máig az. Az első családállításom utáni második vagy harmadik éjszaka távozott a lelke. Akkor jöttem rá, hogy addig velem volt.

Az anyai nagyanyám tovább velünk maradt. Egyszer kérdeztem tőle, hogy nem rossz érzés-e tudni, hogy már nem sokáig fog élni. Azt mondta nem. Egy idő után az ember belefárad az életbe, és nem ijesztő a halál gondolata.

Én úgy vagyok vele, hogy érzem, ahogy testem, lelkem egyre jobban elhasználódik. Ami rossz érzéssel tölt el, az a halált megelőző haldoklás stádiuma. A mondás szerint mindenki egyedül hal meg.

Ma ki kell egészítenem ezt a Bejegyzést. Yibo-tól (21-22 éves) megkérdezték (DDU), hogy fél-e az öregedéstől. Azt válaszolta “Nem. A haláltól azért félek, mert elveszítem minden emlékemet.”


by Hozzászólás

Emlékeim-1

Nagyszüleim a Rácz utcában éltek. A beszámolók alapján tudom, hogy szüleim is ott laktak velem, egy éves koromig. Utána is sok időt töltöttem ott, főleg a nyári szünetekben. Nagypapám a TSZ-ben dolgozott, a tejházban, nagymamám otthon volt, és árulta a piacon amit a kertben megtermeltek. Ház, udvar, tyúkudvar, kert, rét, Galya patak. A tyúkudvarban kezdődött a nap. Nagyapám minden reggel vessző seprűvel végigsöpörte.Úgy söpört, ahogy kaszálni is kell. Elindult az egyik oldalon, és köríves mozdulatokkal, párhuzamos csíkokban végigsöpörte az egész területet, a tegnap összegyűjt koszt, a tyúkszart, ami végül a szemétdombon gyűlt össze. Ezután engedte ki az tyúkólból az állatokat, akik minden reggel makulátlanul tiszta földes udvarra tehették ki koszos kis lábukat. Egész napjuk azzal telt, hogy ettek, ittak, káráltak, veszekedtek, futottak néhány kört a kakas elől, kapirgáltak a szemétdombon, összepiszkították azt a nem kicsi területet, ami a birtokukban volt. Persze adtak tojást, de nem voltak hajlandóak a számukra “kijelölt” fészkekbe tojni, mindig újabbakat kerestek maguknak. Nem véletlenül. A tojásból szerettek volna kiscsibéket költeni. Mi azonban összeszedtük, amit megtaláltunk. Néha néhány megette a saját, vagy társai tojását. Ezt nem igazán értettem, hogy miért, és emlékszem a nagyszüleim mérgesek is voltak, és igyekeztek minél előbb összeszedni a tojásokat. Aztán tavasszra rendre megkotlott néhány tyúk. Ezek kosár alá, a kasba kerültek a kamrába, ahol kikölthették tojásaikat, és aranyos kiscsibéik lettek.
A tyúkok kedvence az volt, amikor a kertben kihúzott nagyobb gazokat gyökerestől behozta nagyapám a tyúkudvarra, és a köztük lévő bogarakon, hernyókon összeveszhettek. Kiabálva kergették egymást egy-egy jó falatért körbe, körbe.

A tyúkudvar ura a Bundi kutya volt. Nem tudom, hány generációja lehetett a kutyának, de mindet, mindig Bundinak hívták. Egy nem fajtatiszta kutyus volt, ami rendet tartott az udvarban, és persze megvédte az esetleges betolakodóktól a tyúkokat. A ház a város szélén volt, de nem emlékszem arra, hogy valamilyen ragadozó elvitt volna tyúkot. A kutya a patkányokat is megfogta, és büszkén mutogatta őket.

A tyúkudvar nagyon érdekes volt. A legjobb hely a góré volt benne. Mindig szerettem (volna) felmászni a kukorica halom tetejére. Persze nem nagyon engedte nagyapám, mert kisgyereknek veszélyes lehetett, ha megindult alatta a kukorica hegy, és jó kis méreg lehetett az is, ha kidőlt a fele, és újra vissza kellett rakni. A góréban tárolták a betakarított kukoricacsöveket a következő őszig, illetve amíg el nem fogyott. Ez volt a szárító, az adagoló, a raktár egyben. A tartalma fokozatosan fogyott, ahogy az állatok elfogyasztották. Az eleje olyan magasságig volt lécekkel lezárva, ameddig a kukoricahegy éppen ért. A góré lábakon állt, közvetlenül mellette volt a kutyaház, és az aktuális Bundi összefogdosta a kukorica közelébe merészkedő rágcsálókat. De legalább is elkergette őket. Jó kis játszóhely volt.

A ház sajnos már nem a mi családunké. A lakótelep építése miatt elvették, de végül ezt, és a mellette álló néhány épületet nem bontották le. Ezekből lett a skanzen. Nekem lehet, hogy könnyebb lenne, ha egy panel állna a helyén.