Az embernek van egy képe a világ igazságos működéséről. A hétköznapi kis igazságokra és igazságtalanságokra gondolok. És az emberek többsége azt hiszi, hogy az általa vágyott rend az általános érvényű igazság – értsd, “így kellene működni a világnak”. Számtalan alkalommal érzek neheztelést, haragot, elégedetlenséget, amiatt, hogy a közvetlen világom nem az én igazságérzetem szerint működik.

Ez akkor is így van, ha tudatos vagyok abban, hogy mindenkinek saját igazságrendje van; tudatos vagyok abban is, hogy sokan a saját vélt érdekeiket a saját helyesnek tartott idealizált rendjük elé helyezik, valamint nyilvánvaló számomra, hogy mindenki kettős, hármas stb. mércét használ.

Talán ismered a tanmesét a két kivégzés előtt álló elítéltről. Az egyiket az utolsó pillanatban felmentik, mire a másik őrjöngve követeli az igazságot, miszerint hogy őt is mentsék fel, vagy a másikat is végezzék ki. Érthető a kérdés, miért lenne jobb, ha a másik ember is meghalna, ha mi így is, úgy is meghalunk?

Honnan a gondolat, hogy az egyenlősdi egyenlő az igazságossággal? Persze az egyenlősdit csak a nálunk jobb helyzetben lévőkkel kapcsolatosan várjuk el, a rosszabb helyzetben lévőkkel vagy nem foglalkozunk, vagy megmagyarázzuk, nekik miért ott a helyük, ahol, vagy csak azt gondoljuk, az nem a mi dolgunk, nem tehetünk semmit.

Mióta elkezdtem leírni a gondolataimat, a témák egyenes úton vezetnek engem egyfajta buddhista vagy sztoikus szemlélethez.