Sok időt töltöttem kisgyerekként az apai nagyszüleimnél. Nagyon élesek az emlékeim. Tele vannak szeretettel. Középiskolás koromban szerdánként hazafelé mindig bementem hozzájuk. A nagymama mindig a kedvencemet főzte. Senki, de senki nem tud olyan paradicsomlevest főzni, amilyet náluk ettem. Senki, de senki nem tud olyan palacsintát sütni, amilyet ő sütött. Sehol, de sehol máshol nem ettem olyan rizseshúst, amilyet ő főzött. Sehol máshol nem ettem olyan fasírozottat, amilyet ő sütött. Néha próbálkozom, de nem vagyok olyan jó szakács amilyen ő volt.

Nagymamám csípőficammal született, és akkor még nem volt semmilyen eljárás, amivel helyre tették volna, így az egyik lába rövidebb volt és sántított. Mesélték, hogy amikor férjhez ment, a nagypapa családja azt mondta neki, hogy semmi mást nem kell csinálnia, csak főzni. Annyira finomakat főzött.

Ő háztartásbeli volt, és minden nap a piacon árulta, amit a kertben megtermeltek. Előző délután és este készítette össze egy kis kocsiba az árukat, melyeket a kertből a nagypapa előrehozott. A kertkapu mellett, a tyúkudvarban volt egy kővályú, amibe csapból folyott a víz. Minden terményt megmosott. A piacra, és persze a konyhába is csak tiszta zöldségek kerültek. Sokszor rácsodálkozom az áruházakban az 1-2 kg-os krumpli csomagra, ami földes. Ezt a krumplit nyilván nem télire akarja bárki is eltenni, és mégis képesek koszosan árulni.

A nagymama az udvaron, a kőlépcsőn ülve kötözte csokorba a zöldségeket. Három sárgarépa, két fehérrépa egy csokor. Végül minden a kocsira került. Krumpli, zeller, karalábé, leves répa csomag, retek, saláta, és minden, aminek szezonja volt. Reggel korán indult, és kipakolta a kőasztalra a terményeket.

A piac nagy kedvencem volt. Máig imádom a piac illatait, nyüzsgését. Gyerekként, nyáron a szünetben gyakran a nagyszüleimnél voltam, és így a piacon töltöttem a délelőttöket. Mikor még kisebb voltam, a nagymama feltett az asztalra, felálltam a zöldségek mellé, és hangosan kínáltam a terményeket a vevőknek. Néha, rövid időre egyedül vigyáztam az asztalra, és árultam, ha éppen jött vevő. Énrám meg persze ilyenkor a szomszéd asztalnál áruló kofák figyeltek. Boldog emlékek ezek.

Nagymamám halála nagy szívfájdalom volt nekem. Máig az. Az első családállításom utáni második vagy harmadik éjszaka távozott a lelke. Akkor jöttem rá, hogy addig velem volt.

Az anyai nagyanyám tovább velünk maradt. Egyszer kérdeztem tőle, hogy nem rossz érzés-e tudni, hogy már nem sokáig fog élni. Azt mondta nem. Egy idő után az ember belefárad az életbe, és nem ijesztő a halál gondolata.

Én úgy vagyok vele, hogy érzem, ahogy testem, lelkem egyre jobban elhasználódik. Ami rossz érzéssel tölt el, az a halált megelőző haldoklás stádiuma. A mondás szerint mindenki egyedül hal meg.

Ma ki kell egészítenem ezt a Bejegyzést. Yibo-tól (21-22 éves) megkérdezték (DDU), hogy fél-e az öregedéstől. Azt válaszolta “Nem. A haláltól azért félek, mert elveszítem minden emlékemet.”