Ez a szó sokáig nem szerepelt az aktív szókincsemben. Mindaddig, míg nem láttam az Utolsó szamuráj című filmet. Azóta használom, ebben az értelemben.

Nem tudom láttátok-e Az utolsó szamurájt. (vannak filmek, amiből részletek örökké bennem élnek, és adott esetben felszínre törnek.)

Szóval. A szamurájok elleni harc adott pontján a csapat a császár hívására a fővárosba lovagol. Az ok, az új szamuráj-ellenes törvények bevezetése. A rendeleteket a (fiatal) császár adja ki, de nyilván egy  gazdasági-politikai lobbi nyomására (cél a nyugatiasodás ((Bár nem tudom ők így nevezik-e)) ).

Velük jön az általuk kb. fél éve elfogott (a kormány által a szamurájok elleni harcra felbérelt) amerikai tiszt, aki az egész telet (amikor is elzárta a hó és a jég a falut a külvilágtól – ezért szinte szabadon mozoghatott a területen) velük töltötte. (Ismerkedve a kultúrával, a szellemiséggel.)

A fővárosban a tiszt megy a maga útján, a régi csapataihoz, … A szamurájok mennek a számukra kijelölt szállásra. Mindenki szabadon mozoghat.

Egy nap az egyik fiatal szamurájt körülveszik a rend őrei, akik érvényt akarnak szerezni annak a rendeletnek, hogy nem viselhetnek hosszú hajat a férfiak (szamurájok). A fiatal szembe akar szállni egyedül is velük, de akkor ér oda a tiszt, aki visszafogja őt, de a haját nem tudják megmenteni. Mindenki előtt megszégyenítve őt a katonák a kardjukkal térdre kényszerítik, és lenyiszatolják a copfját.

Az akció végén katonák el …

Tiszt: – Elkísérlek a szállásodig.

Fiatal szamuráj: – Nagyszerű.

Hát ennyi.

„Mosoly ül az arcomon”